A kiállítás megnyitó előtt, szombat délelőtt elmentünk a temetőbe a nagyapám sírjához. Szívfájdalmam, sajnos én őt nem ismerhettem, nincsenek róla emlékeim, csak annyi, amit mamám és a szüleim meséltek. Mindig is tudtam, hogy nagyon szerették és a mai napig ápolják emlékét Mindszenten. A megnyitón ezt meg is tapasztaltam.

Furcsa érzés, de mintha azon a napon, Dezső nagyapám csatlakozott volna hozzánk.

A megnyitóra megtelt a kiállítóterem. Ahogyan jöttek a látogatók, régen látott rokonok, volt osztálytársak, barátok, egyre jobban szorult el a torkom. (Péter, amikor készülődtem szólt, hogy ne sminkeljek, mert sírni fogok 🙂 )

Dr Ávéd János doktor úr gyönyörű, szívhez szóló megnyitóbeszédet tartott. Annyi kedvesség és figyelem szólt belőle, hogy még a manók is elérzékenyültek. Ahogyan gondolatait és az alkotásaim által megindított érzéseket szavakba öltötte, azt hittem nem érintheti meg a lelkem jobban. De rosszul éreztem. A megnyitó végével egy olyan ajándékkal gazdagodtunk, amit álomban sem tudtam  elképzelni és azt hiszem ezt a figyelmességet meghálálni sem tudom  soha.  Kaptunk a  mindszenti családi házból, ahol a gyermekkoromat töltöttem egy aszparáguszt, amit a nagypapám ültetett. A nagyapám keze nyomát, törődését magában hordozó növényt.

Igen, ez egy csoda….

Jó helye lett, a szüleimnél ültettük el, anya minden nap megsimogatja, hiszen az édesapja emlékét őrzi, eleven valójában, csupazölden.

Én fel sem fogom. Ha ránézek az jut eszembe, hogy az egyik néni a megnyitón azt mondta, hogy a Peti fiam hasonlít nagyapámra. Nem csak külsőre, hogy magas, szőke és nagyon jóképű, hanem mert olyan tartás van benne.

Talán az élet játszik velünk.

folyt köv…..