Sokszor eszembe jut miért is szeretem az agyagot. Miért jó érzés a műhelyben alkotni, egy “sárdarabból” készíteni valamit.

Talán már a kérdésben benne is van a válasz. Az alkotás kedvéért.

A legizgalmasabb az amikor egy különleges, egyedi, átgondolt és igazán szívből jövő elképzelést kell formába önteni. Ebben az évben volt pár ilyen, elgondolkodtató és nagyon izgalmas kihívás, melynek a visszajelzések alapján sikerült megfelelni. Most egy ilyenről szeretnék írni.

Még el sem kezdtem dolgozni a figurán, emésztem, csócsálom egy kicsit a témát, de annyira megérintett, hogy szinte minden nap bennem van az érzés.

Egy édesanya őrizget húsz éve egy képeslapot. Egy finom női kéz, melyben egy baba alszik. Ebben a képben benne van minden amit egy anyuka érez. A gondoskodás, a szeretet, érintés, ölelés, védelem….. Minden ami a dolgunk egy életen át, amikor szülőkké válunk.

Neki ez a kép még mélyebb érzelmi töltettel bír, hiszen már nem csak a saját anyaságát, hanem a lányának szülővé válását is jelképezi, melyhez vezető út igen göröngyös volt. Benne van húsz év öröme, emléke, félelme, vágya.

Ebből a régi fotóból kiindulva kérték, hogy értelmezzem újra, a beszélgetésünk alapján, alkossak egy hasonló kis szobrot.

Azóta sokszor eszembe jut, hogy sikerül e az elkészült plasztikával visszaadnom a sok sok érzést, ami bennük van. Nem okozok e csalódást? Sikerül e örömkönnyeket csalnom a édesanyák szemébe?

Próbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy az agyagtömbből levágott, formátlan, plasztikus anyagból egy emléket keltsek életre. Izgulok, de örömmel állok neki a kihívásnak.

Igen, ezért szeretek alkotni, mert valami olyat készíthetek, ami másnak boldogságot okoz.